Mért vagyok én még a világon, ha már

Átéltem minden szenvedéseket?

Végeztem pályám, mert hiszen az ember

Hogy szenvedjen, csak azért született.

Mért vagyok én még a világon, hisz már

Láttam mindent, mi látható van itt;

Látám a jónak örökös bukását

S a rossznak örök diadalmait.

Hallottam már az éhezők nyögését

S dorbézolási kurjantásokat,

Hallottam már a csalogányt dalolni

És csörömpölni a rablánczokat.

Tudom, hogy így volt ezredév előtt s hogy

Ezred multán is ekkép lenni fog…

Mindent tudok, mindent hallottam, láttam,

Hát mért élek még? mért meg nem halok?

-249-

Vagy tán valólag a világ nem ilyen?

Ily szomorúnak én látom csupán?

Én látom így csak, keresztül nézvén a

Kétségbesésnek sötét fátyolán?

Mindegy… elég, hogy én kétségbeestem,

Elég, hogy én elkárhozott vagyok,

Hogy engem éles, égő körmeikkel

Tépnek, szaggatnak a rosz angyalok!

Szakadj meg szívem! hagyj el engem, élet!

Fogadj öledbe, mély öledbe, föld!

Borúlj reám, sír! és te fergeteg, jőj,

Hogy rólam a sírhalmot elsöpörd!

Söpörd el s szórd ki összeporlott csontom,

S szórd el csontommal hírem-nevemet…

Ne tudja senki se, hogy egykor ilyen

Megátkozott teremtmény létezett!

(Pest.)