Mi vagy keblem? nem más, mint egy szoba,

E szobának szívem az asztala,

Ez asztalon nagy ezüst pohárba’

Pezsgett, habzott a vidámság árja,

S gondtalanság volt a ház lakója,

S a pohárnak szomjas fölhajtója,

Ki, midőn a poharat kiitta,

Szívemet, az asztalt tele írta,

Tele írta fényes arany tollal,

Pávatollnál tarkább gondolattal.

Nem lakik már itt a gondtalanság,

E jó fiút messze elzavarták,

Elzavarta egy hatalmas szellem,

A szerelem. Ez lakik most bennem,

Ez lakik most keblem szobájában

Halvány arczczal és sötét ruhában.

Az asztalhoz ment, és leűlt mellé,

A pohárból az italt kiönté.

Letörölte a szép arany írást

Az asztalról, és helyébe írt mást;

S oh szerelem, az, a mit te irtál,

Feketébb a halálnál s a sírnál!

(Szatmár.)