Te vagy, te vagy, barna kis lyány,

Szemem s lelkem fénye!

Te vagy mind a két életem

Egyetlen reménye!

Ha ez az egy reményem is

Elmulandó álom,

Nem leszek boldog sem ezen

Sem a más világon!

Álldogálok a tó partján

Szomorúfűz mellett.

Nekem való hely; engem ily

Bús szomszédság illet.

Nézem lecsüggő ágait

Szomorúfűzfának,

Mintha azok csüggedt lelkem

Szárnyai volnának.

Elszállott már a madár a

Hervadt őszi tájról,

Hejh ha én is kiszállhatnék

Búmnak országából!

Nem szállhatok, mert búm oly nagy,

Oly nagy, mint szerelmem,

És szerelmem… és szerelmem…

Oh ez véghetetlen!

(Erdőd.)