Sok embert ismerek,

Ki önmagát legjobban szereti;

De másnak ismét vannak kedvesi,

Kiket magánál forróbban szeret,

S ezeket sokszor még is bántja.

Aztán megbánja,

Hogy könnyeket facsart szeméből,

Kinek egy vidám pillantatáért,

Kinek egy mosolyáért

A legszebb részt od’adná életéből.

Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem?

Mik a keservek?

És kéri szivét: repedj meg, oh szivem!

S ez – büntetésül – nem reped meg.

(Szalk-Szent-Márton.)