Mennybéli isten, ördög és pokol!

Mivé lett a föld, s még mivé lehet?

Minden bokorban egy világfaló,

Minden bokorban embergyűlölet.

Gyűlölnek ők, és átkaik kövét

Dobálják szerte irgalmatlanul,

Ugy dől belőlök az átok, miként

Rothadt szag a sirok nyilásibul.

Szerettetek-e, ficzkók, valaha,

Hogy most gyűlöltök? s imádkoztatok

Az emberiség boldogságaért,

Hogy most lehessen átkozódnotok?

Elkérték kebletekből a szivet

S aztán széttépték azt az emberek?

Nem, a világnak ti nem adtatok

Szívet soha, mert nincsen szívetek!

Nincs bennetek szív, nincs! csak zsebetek

És gyomrotok van, s mert ez nincs tele,

Azért rút a világ előttetek,

Azért keltek ki rútul ellene.

Én is gyülöltem… volt okom reá;

De a mióta e bitangokat

Láttam, mint vágnak Byronképeket,

Azóta gyűlölségem megszakadt.

Mióta ők a földi életet

Oly feketére mázolják: nekem

Sokkal, de sokkal jobban tetszik az,

Több fénypontot vesz észre rajt szemem.

Valóban szép, igen szép a világ,

Van minden évben rajta kikelet,

S van szép leánya minden falunak,

S ha itt egy ember sír, ott más nevet.

Mily tréfás még maga a bánat is!

Sziv s fejre mily külömbözőleg hat:

Sötétre festi a fejér szivet,

S fejérre festi a sötét hajat.

(Eperjes.)