Világoskék a csillagos éjszaka.

Tárva-nyitva szobámnak az ablaka,

Az ablakból tekintetem az égen,

Lelkem pedig angyalomnak ölében.

A csillagos ég és az én angyalom

Mindennél szebb, a mi csak szép, mondhatom,

Én legalább a világot bejártam,

De ezeknél szebbet sehol nem láttam.

Fogytán van a hold, úgy ballag lefelé

A megé a messze kéklő hegy megé.

A fogyó hold talán az én bánatom,

Oly halvány, hogy már csak alig láthatom.

Magasan áll a fiastyúk az égen,

Szólanak a kakasok a vidéken,

Hajnalodik, hüvös csipős szél támad,

Hüvös szárnya legyintgeti orczámat.

Itt hagynám már ablakom, hogy elmenjek

Lefekünni és álmodni; de minek?

Álmodni ugy sem tudnék én oly szépet,

Mint a mily szép most előttem az élet.

(Koltó.)