Karácsonkor.

Én hozzám is benézett a karácson,

Tán csak azért, hogy bús orczát is lásson

És rajta egy pár reszkető könyűt.

Menj el, karácson, menj innen sietve,

Hiszen családok ünnepnapja vagy te,

S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

Meleg szobám e gondolattól elhül.

Miként a jégcsap függ a házereszrül,

Ugy függ szivemről ez a gondolat.

Hejh be nem igy volt, nem igy néhanapján!

Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám

Apám, anyám és testvérem között!

Oh a ki együtt látta e családot,

Nem mindennapi boldogságot látott!

Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

Embert szerettünk és istent imádtunk,

Akármikor jött a szegény, mi nálunk

Vigasztalást és kenyeret kapott.

Mi lett a díj! rövid jólét multával

Hosszú nagy inség… tenger, melyen által

Majd a halálnak révéhez jutunk.

De a szegénység én nekem nem fájna,

Ha jó családom régi lombos fája

Ugy állna még, mint álla hajdanán.

Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;

Egy ág keletre, a másik nyugatra,

S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

Lelkem szülőim, édes jó testvérem,

Ha én azt a kort újolag megérem,

Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?…

-278-

Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,

Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,

Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…

Isten veled, te szép családi élet!

Ki van rám mondva a kemény itélet,

Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

Nem nap vagyok én, föld és hold körében;

Mint vészt jelentő üstökös az égen,

Magányos pályán búsan bújdosom.

(Pest.)

Share on Twitter Share on Facebook