Mért vagyok én a hold? isten, mit vétettem,

Hogy a legnyomorúbb lénynyé tettél engem?

Inkább volnék a föld utósó szolgája,

Mint az égen az éj ragyogó királya,

Inkább járnék ott lenn koldús bocskorában,

Mint itt járok ezüst sarkantyús csizmában,

Inkább színám lenn a csapszékek borszagát,

Mint itt fönn a csillagvirágok illatát.

Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat?

Minden kutya, minden poéta megugat!

S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok,

Kiknek nem a szíve, csak a füle mozog,

Azt hiszik, hogy velök én egy követ fújok,

Rokonérzelemből hogy velök busúlok.

Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul,

Hanem a méregtől, a mely torkomon dul.

Hogy ekkép komáznak én velem e ficzkók,

Mintha együtt vernénk a csürhére disznót.

Néha-néha jön egy az igazijából,

Egy kipattant szikra isten homlokából,

Egy valódi költő, s dala hallatára

Keblemet megtölti a gyönyörnek árja;

Csak hogy, csak hogy a mig jön egy ilyen dalnok,

Addig hány keserves nyávogást nem hallok!

-349- Efféle mákvirág minden bokorban nő,

Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő.

Minden este félve kezdem útazásom:

Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson?

Ahol ni, ott is egy! hogyan terpeszkedik,

Hogy meghányja-veti parasztlőcs kezeit,

Mintha el akarná messze hajítani,

Talán mert markába nincs mit szorítani,

S ugy megsohajtoz, mint a kárvallott czigány,

Az erek is csak ugy dagadnak a nyakán.

S mit össze nem beszél! s váltig engem kérdez

S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez.

Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka

Épen most buvik be a kemenczelyukba,

Sült kolompért szed ki, pofázza befelé,

Megégette száját, mert hirtelen nyelé.

Jaj be gyönyörűen rántja félre arczát!

Ez a bájos orcza épen méltó hozzád. –

Megmondtam, a minek nem-tudása gyötrött,

Most menj a pokolba, vigyen el az ördög!

(Koltó.)