Mint vadállat, mely halálát sejti,

A vén koldús puszták közepébe

Bujdosott, és élte maradékát

Ott a puszták közepén tevé le.

Holttestéhez a szegény legények

Elvetődtek, néki gödröt ástak,

Felköték botjára tarisznyáját,

S így tűzék le a botot fejfának.

Ott a fa s bokor nélkűli rónán

Áll a kis domb egyszerű jelével,

S te természet, elhagyottak gyáma,

Vad virágok- s fűvekkel födéd el.

Ilyen a sors! egykor, életében

Szennyes rongyok lengedeztek rajta,

S íme sírját napkeletnek minden

Szőnyegénél szebb szőnyeg takarja.

De az mindegy; ő rá nézve a fő,

Hogy elérte végre nyugodalmát…

Ki gondolná? mily zajos, mi vészes

Volt a pálya, melyen ő futott át.

-346-

Oh ez a kéz, a mely vénségében

Ezt a száraz, görcsös ágat fogta,

Ifjusága teljes erejében

Harczok fényes kardját villogtatta.

Ott forgott ő a csaták tüzében,

Ott adá véréből áldozatját

Az uraknak birtoka- s jogáért,

Kik őt később éhenhalni hagyták.

Csak hogy elhalt! most feledve minden,

Nyomorúság és a harczi lárma.

Csendes néma a világ körűle,

Zavaratlan földalatti álma.

Néha száll csak egy-egy kis madárka

Fejfájára s ábrándos dalt zeng ott…

Mit dalolhat a madárka fejfán,

Olyan fejfán, amely koldúsbot volt?

(Koltó.)