Hogyan vagy, kedves jó leányka?

Alig hogy hallom híredet,

Pedig nagyon szeretném tudni

Vidám-e vagy bús életed?

Ha jól van dolgod, hadd örülnék,

Mert a boldogság úgy egész,

Sőt kétszerezve lesz az által,

Ha más is nyer belőle részt.

S ha bánatod van, hadd busúlnék

Veled, hadd venném át felét,

Másik felével a harczot csak

Könnyebben végigküzdenéd.

Elmondanád, mi bántja lelked,

Mi mérte rája a csapást?

S ha gyógyszert nem tudnék is adni,

Adhatnék tán vigasztalást.

Mint szeretném én, mint szeretném,

Ha el lehetne mondani:

Mily boldog vagyok, meddig mennek

Boldogságom határai…

Sőt nincs is annak, nincs határa,

Ugy nyúlik által lelkemen,

Miként a föld felett az ég, mely

Jelen van, mindenütt jelen.

S e nagy kéjtengert, melynek minden

Cseppjében egy gyöngy, egy öröm,

– Nem csak magam: másod magammal –

Nemes szivednek köszönöm.

Tudd ezt, leányka, és ha sorsod

Nehéz: enyhíti e tudat;

Mert a boldogságnak testvére:

Boldoggá tenni másokat.

(Szatmár.)