Mióta elváltam édes szeretőmtül,

Velem volt emléke, szűntelenűl velem;

Valamint a három napkeleti királyt

A csillag, úgy kísért engem a szerelem.

Hagyj el most, szerelem, hagyj el, szép csillagom,

Nem neked való hely ez, a hova értem;

Vagy ha el nem maradsz, fátyolt vetek reád,

Hogy szembekötve jőj át a csatatéren.

Csatatér ez a sík, szent csatának tére,

Mert a szabadságért harczolának rajta,

Oh árva szabadság, haldokló kezedből

Undok árulás a fegyvert kicsavarta.

És a hősök, kik itt a hazáért vívtak,

Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek,

És a latrok, kik a hazát elárulták,

Urak lőnek… oh szív, szívem, ne repedj meg! –

Tavaszi délután, verőfényes idő,

Az égen kis fejér felhők uszdogálnak;

Hattyusereg tán e felhőcsoport? vagy a

Hősök szellemei, kik itt elhalának?

Csend van körülöttem, tünődöm, tünődöm…

De mit állok még itt? mért odább nem megyek?

Végzém, a mit kelle: elmondtam legszörnyűbb

Átkomat, s elsírtam legszentebb könnyemet.

-304-