A küszöbön guggol Sári néni,

Guggol s nem áll; nem akar már nőni.

Van nyergelve pápaszemmel orra,

Varrogat… tán szemfedőjét varrja.

Sári néni, hejh mikor kendet még

Sárikámnak, húgomnak nevezték!

A mi eddig ott lenn volt ruháján,

Odafönn van most a ráncz orczáján;

Csak ugy líg-lóg derekán ruhája,

Mintha rá villával volna hányva.

Sári néni, hejh mikor kendet még

Sárikámnak, húgomnak nevezték!

Haja tél, – ha látom, szinte fázom –

Fejér, mint a fejérített vászon,

S borzasan űl feje tetejében,

Mint a gólyafészek a kéményen,

Sári néni, hejh mikor kendet még

Sárikámnak, húgomnak nevezték!

-305-

Befelé vette az utját szeme

Rá únt régi születőhelyire,

Ott benn pislog, szomorún, nem vígan,

Mint a lámpa a beroskadt sírban.

Sári néni, hejh mikor kendet még

Sárikámnak, húgomnak nevezték!

Keble róna, puszta s csendes róna,

Mintha már alatta szív se vóna;

Ott van még a szív, de mozdulatlan,

Csak nagy néha, csak elvétve dobban.

Sári néni, hejh mikor kendet még

Sárikámnak, húgomnak nevezték!

Vad, tékozló fiú az ifjúság,

Két marokkal szórja gazdaságát,

De jön apja, a zsugori vénség,

S visszaszedi elpazarlott kincsét.

Sári néni, hejh mikor kendet még

Sárikámnak, húgomnak nevezték!

(Szalonta.)