Ma lágyan suttogó, szelid szellő vagyok,
Zöldelő mezőkön föl s alá sétálok,
Csókot lehelek a bimbók ajakára,
Édes meleg csókom hű szerelmi zálog.
»Nyíljatok, nyíljatok, tavasz szép leányi«,
Ezt sugom fülökbe »nyíljatok, nyíljatok!«
És ők szemérmesen levetik leplöket,
S én szép keblökön a kéjtől elájulok.
Holnap süvöltő hang, vad fuvalom leszek,
Reszket előttem a bokor, mert fél tőlem,
Látja, hogy kezemben kés van, köszörűlt kés,
S tudja, hogy lombjait azzal lemetélem.
A virágoknak ezt sziszegem fülébe:
»Balga, könnyenhivő lyányok, hervadjatok!«
Ők hervadtan hullnak az ősz kebelére,
S én rajtok hidegen, gúnyosan kaczagok.
Ma lágy szellő vagyok, csendes folyó gyanánt
Úszom át a léget néma nyúgalomban,
Létezésemet csak a kis méhe tudja,
Mely haza felé tart a rétről fáradtan;
Ha fáradtan száll a kis méh a tehertől,
Melyet oldalán visz, melyből mézet készít,
Tenyeremre veszem a kicsiny bogarat,
Úgy segítem elő lankadt röpülésit.
-292-
Holnap vihar leszek, zúgó bőgő vihar,
Szilaj paripámon a tengert bejárom,
S mint a tanító a csintalan gyermeknek,
Sötétzöld üstökét haragosan rázom.
Bejárom a tengert, s ha hajót találok:
Szárnyát, a lobogó vitorlát kitépem,
S árboczával írom a habokba sorsát,
Hogy nem fog pihenni többé kikötőben!
(Pest.)