Ujonnan visszajött a régi baj,

A mely a más világnak követe,

S hozzám így szól: szedd össze magadat,

El fogsz utazni a föld mélyibe. –

Erőm fut, mint a gyáva hadsereg,

Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl.

És vérem, a vég-búcsuzásra tán,

Elhagyván arczomat, szivembe gyűl.

Mit tétovázol úgy, halál, miért

Meg nem halok, vagy mért vagyok beteg?

Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr?

Vagy csak ijesztesz?… meg nem ijedek.

Ki az élettel, mint én szembeszállt,

Az bátoran néz a halál szemébe!

Az élet rövid béke s hosszu harcz,

És a halál rövid harcz, hosszu béke.

De még kár lenne érettem talán,

Oh keblemben még annyi dal szunyad,

Egész egy erdő magva, mely ha felnő,

Sok fáradt útasnak hűs árnyat ad.

S eddig csak írtam, hol van még a tett?

Piros betűk az ünnep napjai,

S igy életemnek nincs még ünnepe,

Hogy az legyen, vérem kell ontani!

Megérem-e ezt én? vagy mielőtt

Rivalgó zaj közt harczi paripára

Pattanhatnék föl: tán szép csendesen

Rá fektetnek majd szent Mihály lovára?

Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg,

Jőj el sietve, kedves kikelet,

Jőj el hamar, hogy láss még egyszer engem,

Hogy lássalak még egyszer tégedet.

Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz,

A déli tájról gyorsan jőj elő:

Ha már az élet oly borús vala,

Legyen halálom napján jó idő.

Jőj, drága vendég, s hozz virágokat,

– A föld most olyan rideg puszta rom –

Ha már virágtalan volt életem,

Legyen virágos legalább sirom!

(Pest.)