Ki a mezőre ballagok,

Hol fű között virág terem,

Virágok, szép virágaim,

Be kedvesek vagytok nekem!

Ha látom, mintha lyányt látnék,

Szivem reszket, keblem dagad. –

Siromra, hogyha meghalok,

Ültessetek virágokat.

Leűlök a virág mellé

És elbeszélgetek vele,

Szerelmet is vallok neki,

S megkérdem: engem szeret-e?

Nem szól, de ugy hiszem, hogy ért,

Hogy érti jól szavaimat. –

Siromra, hogyha meghalok,

Ültessetek virágokat.

S ki tudja: az illat vajon

Nem a virág beszéde-e?

Csak hogy nem értjük, nem hat át

Testünkön lelkünk fülibe;

Szagolja csak s nem hallja meg

A test e szellemhangokat. –

Siromra, hogyha meghalok,

Ültessetek virágokat.

Igen, az illat a virág

Beszéde, annak dala ez,

S ha lényem durvább része a

Sírban rólam lefejledez:

Nem szagolom többé, hanem

Hallom majd e szép dalokat. –

Siromra, hogyha meghalok

Ültessetek virágokat.

Virágillat, virág dala,

Te lészsz majd ott bölcsődalom,

Melynek lágy zengedelminél

Tavaszonként elaluszom,

S következendő tavaszig

Lelkem szép álmokkal mulat. –

Siromra, hogyha meghalok,

Ültessetek virágokat.

(Pest.)