Nem ül kevélyebben a huszár a lovon.

Mint az a kisbéres a vendégoldalon,

Behordta a szénát gazda padlására,

Üres szekerével ballag a tanyára.

Hat czímeres ökör sétál a szekérrel,

Legelöl a hajszás nagy csengetyűjével,

Ritka egy csengetyű, oly hangos a szava:

Harangnak illenék holmi kis faluba.

Kiált a kisbéres: »Cselő, csákó, cselő!«

S a szekérből a nagy ostort veszi elő,

Két öles a nyele, három a kötele,

Irgalmatlanúl elkezd pattogni vele.

Kati ott gyomlál a kis kertben serényen,

Mikor a szekér a házok előtt mégyen,

Még ki sem pillantott, és már rá ismére

Ostora hangjáról a béres legényre.

Ugy megörűlt rajta, hogy nagy örömébe’

Nem paréjt, hanem egy szép virágot tépe;

Ha már ki van tépve, mit csináljon vele?

Nyujtja sövényen át a kisbéres fele.

A kisbéres pedig korán sem az, a ki

Az ajándékot nem szokta elfogadni,

Kivált ha neki azt szép leány kinálja,

S legkivált ha az a szép leány babája.

Elfogadta, föl is tüzte kalapjára,

S fölugrott megint a szekér oldalára,

És közéje vágott szép hat tinajának,

S most még kevélyebben tartott a tanyának.

Mit fejében gondolt s érezett szivében,

Mit el nem mondhata ott hirtelenében:

Azt utjában olyan szépen elfütyölte,

Hogy a pacsirták is tanulhattak tőle.

(Szatmár.)

-331-