Állj meg, feleségem,

Mondok valamit,

Játszuk el a multnak

Jelenéseit,

Mert illik dologhoz

Fogni végre már,

Isten drága napját

Egyre lopni kár.

Eddig csak henyéltünk,

Ennek vége lesz,

Mert ez a léleknek

Fásulást szerez.

Munka, tett az élet,

Tegyünk valamit,

Játszuk el a multnak

Jelenéseit.

Képzeld, hogy leány vagy,

Az a lyányka még,

Kivel ott a csendes

Kertben mulaték.

Itt a kályha lesz a

Nagy fa, mely alatt

Elmondám szerelmi

Vallomásomat.

Támaszkodjál hozzá,

S addsza kezedet,

És figyelj, elmondom

Szép beszédemet: –

»Nagysám, én nagysádat

Sze… sze… szeretem!

Nagysádé szerelmem,

Lelkem, életem!

Oh feleljen nagysám,

Hogy viszont szeret!«

»»Szeretlek, Sándorkám,

Bírod szívemet…««

Persze, hát hogy is ne,

Mondtad is te ezt!

Mily anachronismus!

Mondd, hogy nem szeretsz,

Mint akkor mondád. »»Én

Nem szeretem önt.««

Nem szeretsz galambom?

Szépen köszönöm.

Pár hónapja csak, hogy

Feleségem lett,

S ím nyiltan bevallja

Már, hogy nem szeret.

Hah! – vagy úgy… ni most meg

Én feledtem el,

Hogy csak játszunk, hogy a

Multat játszuk el.

Mennyi galibával

Jár ez a dolog!

Hagyjuk abba, jobb lesz,

Már fáradt vagyok.

Elfáradtam. Most már

Csak pihenhetek.

Ülj le itten, majd én

Melléd heverek,

S rád hajlok fejemmel,

Igy, kis angyalom…

Munka után milyen

Jó a nyugalom!

(Pest.)