Csendes tenger rónaságán

Szeliden reng csónakom,

Mint tavaszszal esti szellő

Kebelén a rózsafa.

Nem vagyok rá érdemetlen,

Jó lélekkel mondhatom.

A folyó, melyen jövék

Ide, a hol most vagyok,

Hosszu és vészes folyó volt:

Villám futkosott fölöttem,

Jobbra-balra éles sziklák

Fenyegettek és alattam

Örvényeknek torka nyílt…

Evezőm minden csapása,

Szívem minden dobbanása

Az utósó lehetett vón.

Én eveztem, csak eveztem,

S a mi a legfő: akkor is még,

A midőn vezértüzem

A remény is kialutt,

Még akkor sem csüggedék.

Csüggedetlené a díj! –

Díjam oly szép, olyan édes:

Ringatózni véghetetlen,

Nyúgodalmas tengeren,

Boldogságos házasélet

Nyúgodalmas tengeren.

Félretettem evezőmet,

Mért is volna az kezemben?

Hisz mindegy, akárhová visz

Vitorlámnak játszótársa,

A kis gyermek-fuvalom;

Mindegy az, mert mindenütt az

Ég vesz engemet körűl, a

Fellegetlen, tiszta ég…

Úgy ereszkedik le ez

A sík tengernek szinére,

Engem úgy kerít be, mint egy

Kék virágokból füzött

Óriási koszorú.

Mendegélek, mendegélek,

Ringatózom, ringatózom.

Gondtalan nyujtózkodom;

Fejem édesen pihen

Hitvesemnek lágy ölében;

Szemeim szemébe néznek,

E szemekbe, mik sötétek,

S még is ragyogóbbak, mint a

Mennyország arany lakói;

És kezemben a lant, rajta

Ábrándos dalt pengetek,

Nem szabályos, nem kigondolt

Mesterkélt dalt… ujjaimra

Bízom, hogy mit verjenek,

S futnak ezek a húrok közt

Föl s le öntudatlanúl,

Mintha kedvesem hajával

Játszanának. És a dal

Még is szép, mert hallatára

A mennyből leszállnak a

Csillagok, hogy közelebb

Légyenek, s a hold kilép

A tengerbül és figyelmez. –

Igy lantolva, énekelve

Vándorlok kis sajkámon, mint

A delfínen Árion…

Néha száll csak árboczomra

Egy-egy síró vészmadár:

Egy-egy fájó aggalom

Jövendőd miatt, hazám;

De minél beljebb jutok

A tenger végetlenébe,

Annál ritkábban jön ilyen

Vészt jövendölő madár.

(Pest.) -354-