TOLDI irójához elküldöm lelkemet

Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…

Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,

S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.

Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:

Nem tehetek róla… te gyujtottad ugy fel!

Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi

Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénynyel?

Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt

Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.

Más csak levelenként kapja a borostyánt,

S neked rögtön egész koszorút kell adni.

Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?

Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.

Az iskolákban nem tanulni, hiába,

Ilyet… a természet tanított tégedet.

Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,

De oly tiszta is, mint a puszták harangja,

Melynek csengése a rónákon keresztül

Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

S ez az igaz költő, ki a nép ajkára

Hullatja keblének mennyei mannáját.

A szegény nép! olyan felhős láthatára,

S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,

Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,

Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,

Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –

Ezen gondolatok elmém környékezték,

Midőn a költői szent hegyre jövék fel;

Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,

Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

(Pest.)