Szólt az édes apa legelső fiához,

A mint ez paripát nyergel és kantároz:

»Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,

Ne ülj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!«

De felelt a fiú: »apám, el kell mennem,

Háború zajában hirt-nevet szereznem!«

S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,

Sebes vágtatva ment háború zajába.

Haza jött a ló, de bezeg üres nyerge,

Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.

Hová lett gazdája? ellenség leszúrta,

Fejét lenyiszálta és karóra húzta. –

Szólt az édes apa középső fiához,

A mint ez paripát nyergel és kantároz:

»Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,

Ne ülj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!«

De felelt a fiú: »apám, el kell mennem,

Minden úton-módon kincseket szereznem!«

S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,

Sebes vágtatva ment erdők vadonába.

Haza jött a ló, de bezeg üres nyerge,

Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.

Hova lett gazdája? rabla, fosztogata,

A nemes vármegye végre megsokalta.

Egyszer borozgatott fényes jó kedvébe’,

Elfogták, s bevitték tömlöcz-sötétségbe.

Nedves tömlöcz-falról sok víz csorga rája,

Kivitték száradni az akasztófára. –

Szólt az édes apa legkisebb fiához:

»Eredj, fiam, te is, nyergelj és kantározz;

Szerezz hírt és kincset, kövesd két bátyádat,

Menj te is, menj, hagyd el szegény vén apádat!«

De felelt a fiú: »apám, én nem megyek,

Hírvágy, kincsvágy soha nem bántott engemet.

Gondolatom sem száll falu határán tul;

Ásó-kapa választ el minket egymástul.«

Állott is szavának, szent volt fogadása.

Nem lett híre, kincse, de lett boldogsága,

S apjával fogadta őt be egy sírverem,

Rajta zöld pázsit és tarka virág terem.

(Pest.)

-288-