Csendes magányból a mézeshetek után

Ujra belépek a nagy világ zajába,

Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután

Kedélyemnek fejér köntösére hága.

Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,

A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél,

Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban,

Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.

Üdvezlégy másodszor!… a tavasz tarkállott,

A midőn először látogattalak meg,

Most bús egyformaság födi a világot,

Bús egyformasága a mogorva ősznek;

De a ború, ámbár eddig egyetérzék

A természettel, most nem sérti kedvemet,

Hisz magammal hordom a tavasz egy részét,

És a legszebbik részt, kis feleségemet.

Ime feleségem… hejh be szép az élet,

Mikor az ember így másod-magával van,

Akármit huhognak, akármint itélnek

A magányos baglyok, szomorú odvokban.

Leestem ugyan a szabadság szárnyáról,

Be vagyok kerítve egy kis karikába,

De mért kivánkoznám ki e karikából,

Mikor minden gyönyör ide van bezárva?

Én azonban vizet hordok a Dunába

Beszélvén ilyetén dolgokat te néked;

Föl van írva szintén sorsod csillagába

Ragyogó betűkkel: boldog házasélet…

Itt hitvesed, amott két virgoncz gyermeked!

Gyűljünk össze s űljünk itt körbe mindnyájan,

S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket,

Hogy hallgatni még az idő is megálljon.

Igy csaljuk meg ezt a vén hajdút, ki engem

Hejh maholnap megint a dologra kerget…

Egykor a hírvágyat hátamra ültettem,

S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget.

Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz,

Hogy munkába öljek napot és éjszakát!

Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz,

A ki a sátánnak elalkudta magát.

Tudom, a feledés, mint az éhes kánya

A megölt madárral, elröpűl nevemmel,

Tudom, hogy siket a magyarok hazája,

S mégis énekelek, mert énekelnem kell.

El fogják feledni nevem s bár felednék

Hamar! ugy szeretném túlélni híremet;

Akkor aztán ismét a magamé lennék,

Rózsáim volnának a borostyán helyett.

Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem

Veletek, barátom, nem-zavart magányban,

Míg nem emlékezném már saját magam sem

Arra, hogy divatban voltam hajdanában.

Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén,

Egyszer itt találna s tán reám ismervén,

Mint régi barátját üdvözölne, de én

Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?…

Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki,

Nevetek, magamat kinevetem érte;

Az isten a magányt nem nekem teremti,

Oda való vagyok én a csatatérre.

Dobják le testemmel együtt majd nevemet

A sírba, de addig ne bántsa senki sem,

Véglehelletemig nem hagyom a helyet,

Ott esem el bármily sárosan, véresen!

(Szalonta.) -351-