Látod, látod… vagy hiszen mit látnál?

Késő éj van, s ez még nem elég:

Éj a földön és felhők az éjen;

Kétszeres gyászt vett föl a vidék.

És a szél, ez a hazátlan szellem,

Kit be nem fogad se ég se föld,

Ég és föld közt elkárhozva bujdos…

Hallod, hallod, hogy nyög, hogy süvölt.

Könnyü nékünk, feleségem, könnyü,

Pamlagon te és karszékben én,

Idebenn a kényelmes szobában

A meleg kemencze közelén.

Oh de vannak, kik most kinn bolyongnak

A viharban szabad ég alatt,

Fürteiket megczibálja a szél,

A midőn mellettök elszalad.

Ablakokból itt-ott oly hivólag

Kandikál ki egy-egy mécsvilág,

De ők tovább mennek… csavargónak

Ki nyitná ki háza ajtaját?

Hejh pedig ki tudja, hogy mi volt az

Ilyen, vagy mi lesz belőle még?

Hogy tovább ne menjünk: egykor én is,

Én is ily földönfutó valék.

Míg kifáradt, gyöngült lábaimmal

Gázolám az országúti sárt:

Lelkem addig csüggedetlen szárnyán

Magasan fönn az egekben járt.

Igy ballagtam, ábrándozva: egykor

A hazának mily kincset hagyok.

S a ki láta, mit gondolt felőlem?

Azt hivé tán, hogy tolvaj vagyok.

(Pest.)