Fekügyetek

Már le,

Emberek!

Vagy ha jártok

Halkan

Lépjetek.

Lábujjhegyen

Lassan

Járjatok,

S durva zajt ne

Üssön

Ajkatok.

Tisztelni kell

A gyászt,

Mert az szent…

Éj, a gyászos

Ifju,

Megjelent.

Kedvese volt,

És az

Meghala;

Azért gyászol,

Szegény

Éjszaka.

Csendesen a

Földre

Leborúl,

Hull a fűre

Könnye

Szomorún.

Most egyszerre

– Vajon

Mi dolog? –

Búsan bár, de

Még is

Mosolyog.

Ím, sírjából

A hold

Feljöve:

Holt kedvese

Halvány

Szelleme.

Találkoznak

Édes

Keservvel,

Ölelkeznek

Kínos

Gyönyörrel.

És beszélnek…

De ki

Tudja, mit?

A mit senki

Nem sejt,

Nem gyanit.

Nem is volna

Ezt jó

Tudnotok,

Mert e beszéd

Örök

Nagy titok.

Csak az őrült

Hallja,

A midőn

Rá a lázas,

Rémes

Óra jön;

S a haldokló,

Ha már

Csak egy-két

Pókhálószál

Tartja

Életét;

Még egy hallja,

Még egy

Harmadik:

A költő, ha

Ébren

Álmodik.

A merengő

Költő

Érti még

Ama szellem-

Hangok

Rejtelmét.

De nem szólhat

Róla,

Ne kérdezd…

Elfelejti,

Mire

Fölébred.

(Pest.)