Nem angol ló az én Pegazusom,

Vékony nyakkal, hórihorgas lábbal,

Nem is német teherhordó állat,

Széles háttal, medve-topogással.

Magyar csikó az én Pegazusom,

Eredeti derék magyar fajta,

Világospej, síma selyem szőrrel,

A napsugár hanyatt esik rajta.

Nem nevelték benn az istálóban,

Nem is igen járt az iskolába;

Kinn született, ott kinn fogtam el a

Kis-kunsági szép nagy pusztaságba’.

Nem bosszantom a hátát nyereggel,

Egy kis csótár van csak rá terítve,

Ugy ülök rajt, és sebesvágtatva

Ragad, mert ő a villám testvére.

A pusztákra visz legörömestebb,

Mert a puszta születési helye.

Hejh, ha arra fordítom a kantárt,

Ugy megugrik, alig bírok vele.

A falukban megállok egy szóra,

Hol a lyányság, mint a méhe-raj, áll;

A legszebbtől egy virágot kérek,

Akkor aztán, akkor ujra haj-rá!

Visz csikóm, s csak szavamba kerűlne,

Hogy kivigyen ebből a világból;

Ha szakad a tajték róla: ez a

Sok tűztől van, nem a fáradságtól.

Pegazusom sohasem fáradt el,

Hamarjában még el sem is fárad,

Biz ezt ne is tegye, mert még messze

Vagyon útam, vágyaim határa.

Vágtass, lovam, vágtass, édes lovam,

Ha követ vagy árkot lelsz, ugord át,

S lábad alá ha ellenség botlik,

Rúgd agyon az ilyen-olyan adtát!

(Szatmár.)