Oh szent költészet, mint le vagy alázva,

Miként tiporják méltóságodat

Az ostobák, s ép akkor, a midőn

Törekszenek, hogy fölemeljenek.

Azt hirdetik föl nem kent papjaid,

Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,

Nagyúri, díszes, tündöklő terem,

Hová csupán csak fénymázas czipőkben

Lehet bejárni illedelmesen.

Hallgassatok, ti ál, hamis proféták,

Hallgassatok, egy szótok sem igaz.

A költészet nem társalgó terem,

Hová fecsegni jár a czifra nép,

A társaság szemenszedett paréja;

Több a költészet! olyan épület,

Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,

Mindenkinek, ki imádkozni vágy,

Szóval: szentegyház, a hová belépni

Bocskorban sőt mezítláb is szabad.

(Szatmár.)