Azokon a szép kék hegyeken túl

Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl,

Ott fogsz élni boldog férjed mellett,

Kit boldoggá egyedűl szived tett;

Napkeletről messzebb napkeletre

Jösz velem, hogy mulathass kedvedre,

Oda viszlek, szép Erdélyországba,

Láposvölgyi regényes magányba.

Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk,

Mert ott csak a természet lesz vélünk,

A dicső, az örökszép természet,

Kinek arczát oly gyönyörrel nézed,

Mert tudod, hogy leghivebb barátom,

Kit soha sem kaptam hazugságon,

Ki elűzi a lélek kigyóit,

Ki soha sem sebesít, de gyógyit.

Ottan élünk a világtól távol,

Semmi sem jut el hozzánk zajából,

Csak az a halk, tengerféle morgás,

Mely a zajnak csak viszhangja, nem más,

S mely meg nem zavarja álmainkat,

Sőt még költőibb álmakba ringat.

Oda viszlek, egyetlen virágom

A nagy földön, e nagy pusztaságon,

Ott gyakorlom én be ezt a régen

Óhajtott szót: kedves feleségem!

(Szatmár.)