Meddig tart ez őrült hangzavar még?

Meddig bőgtök még a hon nevében?

Kinek a hon mindig ajkain van,

Nincsen annak, soha sincs szivében!

Mit használtok kofanyelvetekkel?

Évrül évre folyvást tart a zaj,

És nem ott-e, a hol volt, a nemzet?

Nincs-e még meg minden régi baj?

Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval

Az időt így elharácsoljátok;

Várva néz rég s oly hiába néz az

Isten napja s a világ reátok.

Nyujtsátok ki tettre a kezet már

S áldozatra zsebeiteket,

Tápláljátok végre a hazát, ki

Oly sokáig táplált titeket.

Áldozat s tett, ez a két tükör, mely

A valódi honfiút mutatja,

De ti gyáva s önző szívek vagytok,

Tettre gyávák s önzők áldozatra.

Hiszem én, hogy, mint a fák tavaszszal,

Megifjodnak a vén nemzetek,

De ti, hernyók, új lombot nem adtok,

Sőt a régit is leeszitek.

S oh mi vakság! fölemelte még a

Népszerűség őket paizsára,

Az elámult sokaság, miképen

Megváltóit, karjaikba zárja.

Megváltók? ők a hon eladói,

Elveszünk ez ordítók miatt…

Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,

Mert a félénk eb mindég ugat.

Én ugyan nem állok a sereghez,

Mely kiséri őket ujjongatva,

És ha egykor közibök vetődöm,

Nem egyébért lépek e csapatba,

Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez

Ál nagyok győzelmi szekerét,

S haragomnak ostorával vágjam

Arczaikra a bitó jelét!

(Szatmár.)