Tőled válok, legrégibb barátom,

Nőtelenség, tőled válok el;

Majd huszonöt évi bajtársam vagy,

Búcsu nélkül nem hagyhatlak el.

Ne neheztelj, hogy, ki oly hived volt,

Rajtad most ily hirtelen kiad.

Megosztottam véled ifjuságom,

Hagyd magamnak férfikoromat.

Szeretélek, mint tán senki más nem,

Hogyha intél, én szót fogadék,

Mentem én, a regényes kalandok

Zászlaját a merre lengetéd.

Messze vittél, sokfelé ragadtál,

Elfáradtam, megpihenni kell…

Nyoszolyám lesz kedvesem két karja,

S fejér párnám a puha kebel.

-337-

Mosolyognak ifju czimboráim,

Gúnymosoly, mely ajkról ajkra jár,

S szánakozva mennek el mellettem…

Savanyú a szőlő, ugy-e bár?

Én valóban szánalomra méltó,

Szánalomra oly méltó vagyok!

Piszkosabbnál piszkosabb csárdákba

Esténként nem barangolhatok.

Nem szabad már, csak egyet szeretnem,

És ez is csak engemet szeret,

Nem ugy, mint az ő jó szeretőik,

Kik szeretnek százat, ezeret. –

Isten hozzád, nőtlenség barátom!

Haragszol vagy nem haragszol rám:

Már ezentúl hátamat látod csak,

Örömiddel végkép jóllakám.

Isten hozzád, vidd el tarka zászlód

Másfelé, hogy új hivet szerezz,

Fejér zászló kell nekem már, és az

Feleségem fejkötője lesz.

(Szatmár.)