Hadd támadjon föl még egyszer a mult,

Hol szivünk és poharunk kicsordult,

Kedv s bor bennök meg nem férve már.

Koszorúnk egy levelét veszíti,

A szél épen engemet röpít ki…

Czimborák, ez a bucsú-pohár!

A miért a sorshoz úgy esengtem,

Bár sokára, de megadta: engem

Házasélet boldogsága vár.

Hányt-vetett a vad hullámos élet,

S végre, végre meglelém a révet…

Czimborák, ez a bucsú-pohár!

-312-

Nem veszem már a bort gyógyszeremnek,

Ha a kígyók lelkemen teremnek,

Melyeket a bú szivembe zár;

Barna kis lyány ajka mézet árul,

Mézzel élek édes ajakárul…

Czimborák, ez a bucsú-pohár!

Még ez este vagyok a tiétek,

Töltsétek meg poharam, töltsétek!

Kocczantgassunk, míg e nap lejár;

Holnap messze járok, más vidéken,

Üresen fog itten állni székem…

Czimborák, ez a bucsú-pohár!

S mert szeretlek bennetek, kivánom:

Nyiljon ily út nektek is utánam.

Feleség, föld s ég közt a határ.

Adja isten azt az áldást rátok,

Hogy egyenként ezt kiálthassátok:

Czimborák, ez a bucsú-pohár!

(Pest.)