Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy

Szeretlek, mert ezt mondhatom;

De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek?

Mert én azt magam sem tudom!

Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,

De milyen mély? nem tudja senki sem.

Mondhatnék esküt, hosszu és nagy esküt,

Az ég felé tartván kezem,

Hogy szívem minden dobbanása érted

És egyedül érted leszen,

Hogy örök lámpa benne a hűség,

Mely még ott lenn a föld alatt is ég.

S mondhatnék átkot, hosszu és nagy átkot,

Mely, mint a villám, érjen el,

S égesse, tépje lelkemet legmélyebb

Pokolba mártott körmivel,

Ha elfeledlek téged kedvesem,

Sőt ha rólad csak megfeledkezem.

Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak,

Jaj, a kit ez tart vissza csak.

Én eskü s átok nélkül is örökre

Lelkem lelkében tartalak,

Ott fogsz te állni magas-fényesen

Mint a tejut a legmagasb egen.

S örök hűségem, oh ez a hűség is

Még a te érdemed csupán;

Hogy szerethetne mást többé, a kit te

Megszeretél, dicső leány?

Ki egyszer már a mennybe szállt vala,

Nem látja azt a föld többé soha!

(Pest.)