Elmerengek gondolkodva gyakran,

S nem tudom, hogy mi gondolatom van,

Átröpűlök hosszában hazámon,

Át a földön, az egész világon! –

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Holdsugári ábrándos lelkemnek.

A helyett, hogy ábrándoknak élek,

Tán jobb volna élnem a jövőnek,

S gondoskodnom… eh, mért gondoskodnám?

Jó az isten, majd gondot visel rám. –

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Pillangói könnyelmű lelkemnek.

Ha szép lyánynyal van találkozásom,

Gondomat még mélyebb sírba ásom,

S mélyen nézek a szép lyány szemébe,

Mint a csillag csendes tó vizébe. –

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Vadrózsái szerelmes lelkemnek.

Szeret a lyány? iszom örömemben;

Nem szeret? kell inni keservemben.

S hol pohár és a pohárban bor van,

Tarka jókedv születik meg ottan. –

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Szivárványi mámoros lelkemnek.

Oh de míg a pohár van kezemben,

Nemzeteknek keze van bilincsen;

S a milyen víg a pohár csengése,

Olyan bús a rabbilincs csörgése! –

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Fellegei bánatos lelkemnek.

De mit tűr a szolgaságnak népe?

Mért nem kél föl, hogy lánczát letépje?

Arra vár, hogy isten kegyelméből

Azt a rozsda rágja le kezéről? –

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Villámlási haragos lelkemnek!

(Pest.)