Mindent tevél, a mit szabad

És a mit nem szabad,

Hogy visszatartsad ellened

Szegűlt leányodat;

Bekeriték őt apai

Tekintélyednek falai,

S úgy volt ármányaid között

Mint hálóban a hal,

És fenyegetted haragod

Gyilkos villámival…

És még is elment gyermeked

Az ifiúval, kit szeret.

Mi volt forrása tetteid

Sötét folyóinak?

Tán a szülői aggalom

A jövendő miatt?

Ez volt a szép palást, a mely

Rút önzésed takarta el.

Árúnak tartád gyermeked,

S rá alkuvál is már…

Szeretném tudni: mennyiért

Kérték s mi volt az ár?…

Vásárra vitted, tehetéd,

Mert hisz te adtad életét.

Te legalább ezt gondolod.

Hah, milyen lázitó,

Mily iszonyú tett volna ez,

Ha nem voln’ olyan ó,

Ha minden istenadta nap

Meg nem történnék újolag.

Van embervásár, szinte van

Ott túl a tengeren,

De az adó-vevő fehér

S az áru szerecsen,

Míg itt mi nálunk az apák

Magzatjaikat árulják.

Igy cselekvél te is… vagy mondd

Hazugnak szavamat,

Tégy tanuságot róla, hogy

Szeretted lyányodat,

Beszélj!… egy hangod sem lehet,

Mely megczáfolna engemet.

Midőn ármányod szétszakadt,

S leomlott minden gát,

S az ifju végre elvivé

Magával a leányt.

Annyit se mondál nékiek:

Vajon lesz-e mit ennetek?

Levontad rólok kezedet,

Ugy távozának el,

Bár meggyőződésed vala,

Hogy első, a kivel

Találkoznak, a nyomor lesz,

S majd el sem hagyja őket ez.

De szép hited, tisztelt apa,

Tudd meg, nem teljesűlt,

S ha tán a szükség egykoron

Reájok nehezűl,

Te lészsz utósó, a kinek

Segélyeért könyörgenek.

S ők boldogok, (érdemlik is

Sok szenvedésökért!)

Oly véghetetlen boldogok,

Hogy hozzájok se fér

A gyűlölség és a harag,

Hogy néked megbocsátanak;

S kivánják: légy boldog te is!…

De bár kivánjanak

Neked minden jót, hasztalan;

Mert ki elhagyja csak

Egy pillanatra gyermekét,

Örökre elhagyj’ azt az ég.

(Pest.)