Falu végén kurta kocsma,

Oda rúg ki a Szamosra,

Meg is látná magát benne,

Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik,

A világ lecsendesedik,

Pihen a komp, kikötötték,

Benne hallgat a sötétség.

De a kocsma bezeg hangos!

Munkálódik a czimbalmos,

A legények kurjogatnak,

Szinte reng belé az ablak.

»Kocsmárosné, arany virág,

Ide a legjobbik borát,

Vén legyen, mint a nagyapám,

És tüzes, mint ifju babám!

Húzd rá czigány, huzzad jobban,

Tánczolni való kedvem van,

Eltánczolom a pénzemet,

Kitánczolom a lelkemet!«

Bekopognak az ablakon:

»Ne zugjatok olyan nagyon,

Azt üzeni az uraság,

Mert lefekütt, alunni vágy.«

»Ördög bújjék az uradba,

Te pedig menj a pokolba!…

Húzd rá czigány, csak azért is,

Ha mindjárt az ingemért is!«

Megint jőnek, kopogtatnak:

»Csendesebben vigadjanak,

Isten áldja meg kendteket,

Szegény édes anyám beteg.«

Feleletet egyik sem ad,

Kihörpentik boraikat,

Végét vetik a zenének

S haza mennek a legények.

(Szatmár.) -328-