Kinn a ménes, kinn a pusztán,

A betyárok országutján.

Benn a csikós a csárdában,

Iszik isten igazában.

Hadd igyék, ha kedve tartja,

Ha kiszáradott a torka,

Nem is csoda ily melegben,

Süt a nap esze-veszetten.

De ha beballag kend, bátya,

Iszogatni a csárdába,

Legyen gondja a ménesre,

Bizza kelmed jó kezekre.

Ott kinn hagyott három bojtárt,

Egy sem ér egy hajító fát,

Mind a három azzal mulat,

Hogy alszik a kalap alatt.

Hevernek a földön hanyatt,

Orczájok a kalap alatt,

Egyebökkel nem gondolnak,

Ha megpörköli is a nap.

Hát amott Kecskemét felől

A homoktorlatok megől

Ki lépegett szép lassacskán

Egy szép sötétpej paripán?

Szép, tűzes ló, de még rajta

A legény tüzesebb fajta,

Bátorság van a szemében,

Karikás-ostor kezében.

Csak jön, csak jön, halk lépést tart,

Egyszer a méneshez ugrat,

Kiszakít egy jó nagy falkát…

Kis-Kunság, most isten hozzád!

-360-

Fárad a nap, már alant jár,

Egyre nyargal még a betyár

És előtte a paripák,

Csattog-pattog a karikás.

Jön a csikós a csárdából

Gyógyulóban mámorából,

A bojtárok ébredeznek,

Nagy híja van a ménesnek.

El az egész kerületbe

Ló-keresni szedtevette!…

De hiszen kereshetik mán

Kit Szabadkán, kit Kikindán.

(Pest.)