Kit feledni vágytam

S már-már elfeledtem,

Oh leány, mért tünsz föl

Ujra képzetemben?

Miért tünsz föl ujra

Piros orczáiddal,

Fekete szemeddel,

Fekete hajaddal?

Miért jut eszembe

Dús lelked kincstára,

Mely hét színbe játszik

Szivárvány módjára,

Melynek ellenállni

Hasztalan törekvés,

Mert bűvös háló az,

Honnan nincs menekvés.

Miért jut eszembe

A boldogság képe,

Mely, míg nálad voltam,

Szállt szivem fölébe,

Mint vándor madár, hogy

Ottan megpihenjen,

S megpihenvén, róla

Ismét elröppenjen.

Szép, de nem jó csillag

Vitt engem te hozzád!

E csillag vezérli

A hajósok sorsát,

Kik egy ismeretlen

Hang után eveznek,

A mely vonja őket,

Míg örvénybe vesznek.

Mit használt, mit használt,

Tégedet találnom,

Ha megint eltűnél,

Mint az éji álom,

S most reményem is, e

Vakmerő kalandor,

Addig megy csak, hogy tán

Még meglátlak egykor,

De hogy összeforraszt

Véled ölelésem,

Oh ezt nem igéri

Még a reménység sem. –

Űzött a lemondás

A bú vadonába,

S hogy ennek határát

Keresém hiába,

Könnyelműség szárnyát

Vállaimra vettem,

És a csapodárság

Pillangója lettem.

Átröpűltem már nagy

Hosszu messzeséget,

A midőn egyszerre

Utolért emléked,

S szárnyamat kitépte,

S átadott ujonnan

Régi bánatomnak,

Mely gyötör most jobban

Mint a börtön-őr a

Foglyot, a ki tőle

Elszökött és a ki

Ujra megkerűle.

Csörög lelkemen a

Fájdalom bilincse;

Lesz-e kéz, a mely ezt

Róla lefeszítse?

Nyujtsd kezed, leányka,

Mondd ki, hogy szerettél,

És hogy ott vagy még a

Régi érzelemnél,

Mondd ki, hadd hulljon le

Fájdalmam bilincse,

A szép szabadságot

Lelkem hadd köszöntse!

És ha szeretél s ha

Még szeretsz: mi gátol,

Elszakadnod értem

Az egész világtól?

Én leszek világod,

És te istenem lészsz…

Oh jer karjaimba…

Vagy még többet remélsz?…

Vagy ha szembeszállni

Nincs erőd a vészszel,

Melyet egyesűlő

Szerelmünk idéz fel,

Mondd, hogy a boldogság

Senki mástól nem kell,

S bárha tőlem örök

Elválás rekeszt el,

Hidd, hogy lelkeink e

Kínos állapotját

Még a boldogok is

Irigyelni fogják!

(Pest.)