Kecskemét városa

Siralomházában

Két ifjú legény űl

Nagy szomoruságban.

Hadd üldögéljenek!

Ugy sem ülnek hónap,

Hónap ilyen tájon

Levegőben lógnak.

Előttük étel, bor,

De nem kell nekiek,

Hisz ők éhen-szomjan

Már ugy sem halnak meg.

Előttök van a tál,

Előttök az üveg…

Az étel meghűlt, s a

Bor megmelegedett.

Csak ugy űldögélnek

Hallgatag kedvökben;

Nagyot sohajtanak

Egyszer mind a ketten.

»Ki után sohajtasz

Édes jó pajtásom?

– »Szeretőmhöz röpült

Az én sohajtásom.

Szeretőmhöz küldöm

Haldokló lelkemet,

Az egyetlen egyhez,

Ki engemet szeret.

Széles e világon

Senki meg se látott,

De kipótolta ő

Az egész világot.

Alig vettem észre,

Hogy meghalt az anyám,

Szegény jó leányzó

Ugy gondot viselt rám.

Áldom a jó lelkét,

Áldja meg az isten,

Soha életében

Egy könnyet se ejtsen!

-294-

Hát te, czimborám, te

Kiért sóhajtottál?«

– »Az én sohajom is

Ott jár galambomnál.

Galamb?… Majd mit mondok!

Kigyó, mérges kigyó.

Ő volt engemet a

Rosz utra csábitó.

Miatta elhagytam

Jó öreg anyámat,

Aztán cserbe hagyott,

Szépen odább állott.

Átkozom – rosz lelkét

Verje meg az isten,

Holtig sírjon-ríjon,

Mást ne is tehessen.

Váljék pokolkővé

Mindenik könnycseppje,

S szivét elevenen

Hamuvá égesse!«

(Pest.)