Látom kelet leggazdagabb virányit,

A természetnek virág-háremét,

S a napnak rózsaszínű szempilláit:

Hasadt felhő mosolygó peremét;

Látok homályos pálmaligetet,

Hol a szellő rejtélyesen susog,

És énekel fényes madársereg…

Madarak? vagy tán zengő csillagok? –

– Látok nagy hegyről egy kék szigetet

A tenger és a messzeség ölében;

Körűlem ősz van, amott kikelet,

Vándorló darvak úsznak át az égen

Az őszbül a tavaszba, és utánok

Elküldi a szív minden vágyait,

S e vágy talán még jobban boldogít,

Mint ha ott volnék, a hol lenni vágyok. –

– Látok mesés, holdfényes éjszakát,

Az élet alszik, a halál viraszt:

A légen szellemek suhannak át,

Ruháiktól megrezzen a haraszt;

Nem alvilági rémes szellemek:

Boldog halottak, kik lejöttenek

A holdsugárok arany fonalán

Csillagjaidból, mennyei magasság,

Hogy kedveseiket meglátogassák,

S hogy ajkaikra csókolják talán

Az édes álmat, melyben lelkeik

Az ég üdvét előre érezik.

Látok mindent, mi soha sem a szemnek,

Csak a sejtésnek látható az éjben…

S mind ezt két szemben látom: kedvesemnek

Sötét világú, ábrándos szemében.

(Szatmár.)