Süldő poéták, bikficzek,

Ugyan ne csiripeljetek

A szerelemről! kérlek szépen

Az emberiség szent nevében,

Melyet kínpadra vonni vétek,

Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek.

Tudjátok melyik fán terem,

Milyen madár a szerelem?

A kotyvaszték, mit fejetek

Rosz bögréjében főztetek,

A sóhajtások galuskája

Pityergések levébe hányva,

Epedéssel megsáfrányozva

Vagy kakasdühhel megborsozva,

Oh én szerelmes istenem,

Ez még korán sem szerelem!

Még várjatok, kis bikficzek,

Kissé nagyobbat nőjetek,

-342- Hogy a szerelmet ismerjétek

És azt megénekelhessétek. –

Viselni hosszu éven át

A szívben a kétség nyilát,

Teremteni legmelegebb

Vérünkből szép reményeket.

Csak azért, hogy meghaljanak

Hogy minden istenadta nap

Legyen egy-egy kedves halottunk,

Kit kínosan kell megsiratnunk;

A rágalomnak óriási

Kigyófarkával szembeszállni,

Eltűrni oly bántalmakat,

Mit megtorolni nem szabad,

Mert kedvesünk azé, ki bánt,

S aztán elvenni a leányt,

Eldobni érte szabadságunk,

Mely legimádottabb sajátunk,

S fölvenni a könnyű szabadság

Helyett az élet súlyos gondját,

Dolgozni napok s éjeken,

Hogy ételünk s ruhánk legyen;

S ha feleségünk tán szeszélyes,

Magunkat szabni szeszélyéhez,

Hogy már ha kell örömtelennek

Lenni egyik vagy más életnek,

Mienk legyen örömtelen…

Lássátok, ez a szerelem!

(Koltó.)