(Moore után angolból.)

Oh ne bántsd a költőt, ha magányba fut, hol

Fekszik a gyönyör, a hírrel nem törődve;

Nagyra született ő, s lelke lángolási

Szentebbek volnának boldogabb időkbe’.

A húr, mely most lantján tágan lankad, tudna

Harczi dárda ellen íjt feszíteni,

És ajkán, a mely most vágyakat lehel csak,

Honfiszívnek árja ömledezne ki.

De jaj hazájának!… elmult büszkesége,

S mely volt hajthatatlan, megtört szelleme;

Romján csak titokban sóhajt népe, mert őt

Árulás szeretni s halál védnie.

Csak az árulónak van becse, csak annak,

A ki szégyenlője ősei nevének;

Az a fáklya vezet méltósághoz, a mely

A hazát-hamvasztó máglyán gyujtaték meg.

Hát ne bántsd a költőt, ha, mit nem gyógyíthat,

Kéjek közt akarja elfelejteni;

Oh csak egy reményt adj, csak egy fény ragyogjon

Honja éjén, s meglásd, mit fog érezni!

És azonnal szíve minden szenvedélyt, mit

Táplált, s mindent, a mi kedves, messze hajt,

S a babér, mely fejét hasztalan övedzi:

Mint Harmodiusnak, kardját födi majd.

De bár dicsőséged eltűnt s a remény is,

Neved, drága Erin, élni fog dalába’,

Még az órában is, melyben legvidámabb,

Emlékezni fog rád s sorsod viszályára.

Panaszod meghallj’ az idegen, rónáin,

Tengeren túl küldi a lant sóhajod,

Maga zsarnokod is, mig lánczod szorítja,

Rabja dalán megáll majd és sírni fog.

(Pest.)