Állt egy szobor magas hegy tetején.

Olyan magas volt e hegy, hogy neki

A fellegek szolgáltak öv gyanánt,

S vállán pihent meg nyári délben a nap.

E hegytetőn állott az érczszobor,

Egy méltóságos óriás-alak,

Egyik kezében háborúi kard,

Másik kezében győzedelmi zászló.

Mikép jutott e hegyre e szobor?

A földrül vitték őt oda, vagy az

Égből esett le?… így szentebb, de úgy

Magasztosabb, ha emberkéz emelte.

Az ég s a föld közös munkája volt.

Isten segített, ember fáradott;

Sok száz esztendő mult el, mialatt

Sok miljom kéz bevégezé a munkát.

De végre meglett. Fönn állt a szobor.

Európa látta s nézte, s mindenik

Térd meghajolt, lenyomta őket a

Fél tisztelet, fél rettegés előtte.

Áll még a hegy, de orma bús rideg.

Hol a szobor, mely koronája volt?

Tán megirigylé a földtől e diszt

Az ég, s magához fölragadta?… oh nem!

Földindulás jött, mely lerombolá,

Megingatá alapján őt e vész,

A magasból a mélybe dőlt alá,

S alant a völgyben elnyelé a posvány.

Hazám, hazám, te szent dicső szobor,

E posványban kellett fetrengened,

Ott henteregtél három századig

A sárrá rothadt zöld hullámok alján.

S fejed, mit egykor koszorú gyanánt

Öveztek fönn a szomszéd csillagok,

Az ingoványnak undok férgei

Borították el ronda testeikkel.

Oh én hazám, oh én szegény hazám!

Minek nevezzem azt az érzeményt,

Mely mint egy sötét felhőszakadás

Omlik szivembül multad emlékére?

De félre, bú, de félre, gyász, el, el!

Nincs a mocsárban már a szent szobor,

Fertő-ágyábul kiemeltük őt,

Kihoztuk őt a tiszta levegőre.

Oh jertek, jertek, mossuk tagjait,

Legyen, mint volt, olyan szeplőtelen,

Jőjön, segítsen mosni mindenik,

Az asszony könynyel és a férfi vérrel.

Ha régi fényében ragyogni fog,

Akkor menjünk pihenni, társaim…

Akkor se még, nem! még azon kivűl

Uj kötelesség fáradalma vár ránk.

Föl kell emelnünk a szobrot megint

A hegyre, melyen egykor tündökölt,

A melyrül olyan méltóságosan

Nézett alá a bámuló világra.

Föl, nemzetemnek apraja, nagyja,

Szégyen reá, ki lomhán vesztegel,

Dicsőség arra, a ki dolgozik…

Válaszszatok most: szégyen vagy dicsőség!

(Pest.) -384-