Durva zsarnok, jégszivű tél,

Készülj… készülj, a halálra!

Jármodat megunta a föld,

És ledobja valahára;

Szabadság lesz, ím, az ég is

Ide szegődött a földhöz,

Fegyvertárából, a napbul,

Tűznyilakkal rád lövöldöz.

Meg fogsz halni, vad, bitor tél!

Addig él csak minden zsarnok,

Míg magok alattvalói

Szabadságot nem akarnak;

Hogyha egyszer a raboknak

Akaratja ki van mondva,

Összeomlik börtön és láncz,

S elenyészik híre, hamva.

Harczolj, harczolj, föld, a téllel,

Ne félj, megbirod, levágod,

S szabadságodat kivívod,

Tavasz a te szabadságod.

Eljön, eljön a szép tavasz,

S hoz virágokat kebledre,

És szivárványt diadalmi

Koszorúnak a fejedre!

Nézd, a melynek rabja voltál,

A tél maga érzi vesztét,

Dúlt arczán megtört szemébül

Sűrü könnyek omlanak szét.

Hah, ki eddig csupa jég volt,

Most hogy olvad, mily gyáván hal!…

Nem csoda, hiszen testvér a

Gyávaság a zsarnoksággal.

(Pest.)