Mélységes völgyben, olyan mélyben,

Hogy, a mik állnak közelében,

A mozdulatlan gránitbérczek,

Ezen vasnál vasabb falak,

Még ők is, a mint ott lenéznek,

Szédűlni látszanak…

E mély völgynek legmélyebb fenekén,

Hová a napvilág fél-feketén

Jut el csak a sok bujkálás miatt,

S hol a hold, ez a szép fonóleány

Olyan kisérteties szálakat

Ereszt éjenként ezüst guzsalyán,

Mikéntha fonna szemfedőt magának…

A völgyben ott, egy nagy szomorfüzfának

Tövén, nyílt egy kicsiny virág.

Homály és lombok takarák,

Nem volt körűle semmi, semmi fény,

Csak egy fagyott nagy harmat reszketett

– Egy örökkévaló könny – levelén,

Mint a gyémánt a vérzős seb felett.

Mert a virág piros volt… nem csoda,

Egy összetépett szívből támada.

Kevés vándor fordult meg itt e tájon,

Kevés szem akadott meg e virágon,

De a ki látta őt,

Hamarjában nem mehetett el,

Ott állt csodálkozó szemekkel,

E bű-növény előtt,

És nézte, nézte, s érzett kínokat,

Miktől a lélek szerteszét szakad,

-364- De míg igy ölte őt az, a mit láta,

Szivott bódítón-édes illatot…

Barátom, ez a fájdalom virága,

Ez a virág lantod zenéje volt. –

Miért tiprád el ezt a szép virágot?

Mért hallgatott el így kezedben a lant?

Nem fájt, nem fájt, midőn a földhöz vágtad,

S mintegy zokogva húrja ketté pattant?

Nem kiáltott rád a lelk’ismeret,

Midőn rá tetted gyilkos kezedet?

Mert gyilkos vagy, megölted

Nem testedet,

De ennél sokkal többet,

Jobb részedet;

A lant a lelke a költőnek,

S te, hah, te lelkedet öléd meg!…

Egy költő-lelket semmisítni meg!

Nem ismeréd tán küldetésedet?

Szent és nagy ez valóban,

A mely föld pusztulóban,

Haldokló-félben van, a melynek már

Nem használ sem eső, sem napsugár:

Az a költő könnyhullatásitul

S mosolygásától ujra fölvirul.

Mivel felelsz majd, hogyha egykoron

Az, a ki küldött, számadásra von?

Ha mondja majd: »Nézz arra lefelé;

A merre tetted útadat,

Jól látszik, hosszú sivatag…

A rád bizott földet nem míveléd!«

Föl, föl, barátom, drága minden percz,

A föld futócsillagjai vagyunk,

Csak addig élünk, míg leszaladunk;

Maholnap a biró előtt lehetsz.

Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod,

Leheld beléje búbánatodat,

Hisz a költő, ha a legfájóbb hangot

Sohajtja, akkor a legboldogabb.

Dalold el mind, mivel szived teli,

S minden hang, a mely ajkadon kijő,

Lelked darabja légyen… Oly dicső

Kín és gyönyör között elvérzeni!

(Pest.)