Van-e egy marok föld a magyar hazában,

A melyet magyar vér meg nem áztatott?

Hajh, de már nem látszik a nagy ősök vére,

Fiaik befesték ujra feketére

A földet, rá kenték a gyalázatot!

S így hazugság itt az örök-igazság is,

Hogy az oroszlán nem szűlhet nyúlfiat,

Ti dicső apák, ti bajnok oroszlánok,

Ha ti a halálból most föltámadnátok,

És látnátok satnya maradéktokat!

S ez a faj dicsekszik őse érdemével,

Híres hajdanával úgy hetvenkedik…

Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni

Mi velünk? vajon nem fogja emlegetni

Orczapirulással e kor gyermekit?

Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat,

Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk,

Messze elmaradtunk a világ sorától,

Kitöröltek a nagy nemzetek sorából,

Élni nem tudunk és halni nem merünk.

Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak

Számadó könyvében a legelső szám,

S most leghátul állunk, semmit nem jelentve…

Kik lábunk ölelték egykor térdepelve,

Most arczul csapkodnak… szégyen rád, hazám!

S jaj nekem, százszor jaj, hogy szülőm ellen kell

Kart emelnem, hogy megostorozzam őt,

Gyermek a szülőjét… engem jobban éget

A seb, melyet rajta vágok; és nagy vétek,

Jól tudom, az ily tett ég és föld előtt.

S én ezek daczára sem fogok pihenni,

Érezzek bár százszor több fájdalmakat,

S verjen meg bár engem a nagy isten érte…

Addig ostorozlak, nemzetem, mig végre

Földobog szived, vagy szívem megszakad!

(Pest.)