Lamberg szivében kés, Latour nyakán

Kötél, s utánok több is jön talán,

Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!

Ez mind igen jó, mind valóban szép,

De még ezzel nem tettetek sokat –

Akaszszátok föl a királyokat!

Kaszálhatd a fűt világ végeig,

Holnap kinő az, ha ma lenyesik;

Tördelheted le a fa lombjait,

Idő jártával ujra kivirit;

Tövestül kell kitépni azokat –

Akaszszátok föl a királyokat!

Vagy nem tanultad még meg, oh világ,

Gyülölni méltóképpen a királyt?

Oh, hogyha szétönthetném köztetek

Azt a szilaj, veszett gyülöletet,

Mitől keblem, mint a tenger, dagad! –

Akaszszátok föl a királyokat!

Szivöknek minden porczikája rosz,

Már anyja méhéből gazságot hoz,

Vétek, gyalázat, teljes élete,

Szemétől a levegő fekete,

S megromlik a föld, melyben elrohad –

Akaszszátok föl a királyokat!

Ezer felé bús harczmező a hon,

Arat rajt a halál irtóztatón,

Itt egy falu, amott egy város ég,

Százezerek jajától zúg a lég;

S halál, rablás mind a király miatt –

Akaszszátok föl a királyokat!

Hiába ömlik, hősök, véretek,

Ha a koronát el nem töritek.

Fejét a szörny ismét fölemeli,

S akkor megint elől kell kezdeni.

Hiába lenne ennyi áldozat? –

Akaszszátok föl a királyokat!

Mindenkinek barátság, kegyelem,

Csak a királyoknak nem, soha sem!

Lantom s kardom kezembül eldobom,

A hóhérságot majd én folytatom,

Ha kívülem rá ember nem akad –

Akaszszátok föl a királyokat!

(Debreczen.)