Galamb van a házon,

Csillag van az égen,

Az én ölemben van

Kedves feleségem;

Ugy tartják szeliden

Ringató karjaim,

Mint a harmatot a

Rezgő fa lombjai.

Ha már megöleltem,

Mért meg ne csókolnám?

Csókokban nem szegény,

Nem is fösvény a szám.

Beszélgetünk is, de

Az csak félig beszéd,

A másik fele már

Csókokba olvad szét.

Nagy a mi örömünk,

Nagy a mulatságunk,

Gyöngynek is beillik

Fényes boldogságunk!

De az én kardomnak

Ez sehogy sem tetszik,

Ránk szemét a falról

Mogorván mereszti.

Mit nézesz, öreg kard,

Olyan mérgesen ránk?

Vén golyhó, talán a

Szerelemféltés bánt?

Hagyd el ezt te, bajtárs,

Nem való ez néked,

Ha férfi vagy, ne űzz

Asszonymesterséget.

De meg nincs is okod

Engemet féltened,

Hiszen ismerhetnéd

Már feleségemet,

Ismerheted lelkét,

Ezt a ritka lelket,

A minőt az isten

Nem sokat teremtett.

Ha szüksége van a

Hazának karomra,

Téged saját keze

Köt fel oldalamra,

Oldalomra köt, és

Búcsuját így veszi:

Menjetek, legyetek

Egymásnak hívei!

(Pest.)