Haloványul a gyáva szavamra… dalom

Viharodnak előjele, forradalom!

Szomorúk az idők, a napok feketék,

Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép!

Csak azért szakitád le bilincseidet,

Hogy ujabb nehezebb vas emészsze kezed.

Födi még beteg arczod az egykori por,

S ime sorsod ujonnan a porba tipor.

Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid

Akaratja, mi újra lealacsonyit.

Ez a vétek, a mily czudar és iszonyú,

Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!

Lealázod-e, oh haza, szent fejedet?

Piszok űlje a hír koszorúja helyett?

Mielőtt az erőszak igába fogat,

Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad.

Tegye lánczra a zsarnok a holttetemet,

Diadalma legyen temetői menet,

Hol elásnak, a domb neki trónja legyen

S gyakoroljon erőt siri férgeiden!

De te, oh haza, nem hagyod el magadat,

Haragod tüze arczaidon kigyuladt,

Kezed ott van a kardon, a markolaton…

Ki fog élni, ha nem te, dicsőn, szabadon?

Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat,

S te fiú, szaporán ide a poharat!

Mire elfogy a bor, mire csattan a csók,

Jeladásra emelhetik a lobogót.

Haloványul a gyáva szavamra… dalom

Viharodnak előjele, forradalom!

(Pest.)