Három madár van, a kit szeretek,

Három madárról mondok éneket.

Ha oly szép lenne rólok énekem,

A mily nagyon én őket szeretem,

A mennyi boldogságot, örömet

Ezen madarak nékem szerzenek!

Az első madár egy kis czinege,

Nem sérti őt a télnek hidege,

Nem háborítja őt meg semmi vész,

Télben, viharban vígan fütyörész,

Vígan ugrál a száraz ágakon,

Mint a pillangó a virágokon,

Ugrál, miként a gyermek, gondtalan,

Jön és megyen, máshol van untalan,

Alig képes kisérni őt a szem. –

Kedélyed e czinege, kedvesem!

A második madár egy csalogány,

Elrejtve él a lombok alkonyán,

Nem látja más ottan s mást ő se lát,

Kis fészke néki az egész világ,

Ebben dalolgat, s ha dalolni kezd,

Elfojt az alkony mindennémü neszt,

Hogy meg ne háborítsa énekét,

Hogy gyönyörködjék a föld és az ég,

Gyönyörködjék e dalban, a minő

Hozzánk csak legszebb álmainkba jő,

A melynek minden hangja eltemet

Egy bánatot és szűl egy örömet,

Mert mindenik hang egy szent szerelem –

Ez a csalogány szíved, kedvesem!

A harmadik madár egy ifju sas,

Szárnyának röpte merész és magas,

A villámokkal egy tanyán lakik

S tekintetét fölküldi a napig.

Nyugott időben alszik, elvonúl,

De ha vihar jön és üvölt vadúl,

Fölébred a sas szendergésiből,

És a viharnak karjaiba dől.

-402- És vinni hagyja magát általa,

Mint viszi a lovast a paripa

Rémítő bátran, szörnyü sebesen. –

Ez a sas a te lelked, kedvesem!

Kedélyed gyermek, szíved asszony és

A lelked férfi, te csodás, mesés

Teremtmény! s én valóban nem tudom,

Mi több: szerelmem vagy csodálatom?

(Pest.)