Jőj el végre, valahára,

Te határzó, te nagy óra,

Melyben e hon sorsa fordul

Akár rosszra, akár jóra.

Folyamodjunk ahhoz, a mi

Hozzánk illik, merészséghez,

Dobjuk el már azt a koczkát,

Ha fekete, ha fehér lesz!

Várjatok. Még csak néhány percz,

És koczkánk eldobva lészen,

S vagy olajág vagy pedig kard

Lesz a magyar nép kezében.

Kardot és nem olajágat,

Kardot a nemzet kezébe!

Legyen szabadság először,

És azután legyen béke.

Eljött végre az idő, hol

Megmutatjuk a világnak:

Hogy méltók vagyunk-e élni

Vagy megértünk a halálnak?

Ha életrevalók vagyunk,

Nem fog a vész birni vélünk,

És ha élhetetlenek, nem

Érdemeljük, hogy megéljünk.

Vedd elő és köszörüld ki,

Magyar nemzet, régi kardod,

Melyet eddig a zsarnokság

Veled együtt fogva tartott;

Vedd elő, és mosd le róla

A szennyet hír-dicsőséggel,

Mosd le róla hevenyén a

Vörös rozsdát vörös vérrel!

De mielőtt síkra szállunk,

Mondjunk el egy imádságot,

És mi légyen az imádság?

Egy nagy átok, egy vad átok!

Átkozzuk ki őseinket

A nyugtató föld öléből,

Miért hagytak fiaiknak

Szolgaságot örökségül!

(Pest.)