Miért kisérsz minden lépten-nyomon,

Te munkás hazaszeretet?

Éjjel nappal mért mutatod nekem

Gonddal borított képedet?

Örökké itt vagy, itt vagy én velem,

Úgy is látlak, ha behunyom szemem.

Tudom, kevés, mit a honért tevék,

De megtevém, a mennyi telt;

Van, a kinek nagyobb az ereje,

S mégis kevesebbet mivelt;

Kérlek, fordítsd el tőlem képedet

Csak egy időre, hazaszeretet!

Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!

Itt a tavasz, virít a föld,

Virágillat s a zengő madarak

Dala eget földet betölt,

Arany felhők, e nyájas szellemek,

Fejem fölött vidáman lengenek.

Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!

A költészetnek istene

Olyan kegyes hozzám; iránta én

Hálátlanságba essem-e?

Ott vesztegelni hagyjam lantomat,

Mig a bútól majd húrja szétszakad?

Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!

Van ifjuságom s kedvesem,

Gyöngyökbe foglalt órákkal kinál

Az ifjuság s a szerelem,

És minden óra, mit el nem vevék,

Egy elpazarlott örök üdvösség.

Hah, mennyi tündér együtt: ifjuság,

Tavasz, költészet, szerelem!

El hagyjam őket tőlem szállani?

Utánok vágyva nyúl kezem…

Jertek hozzám… nyujtsátok karotok…

Öleljetek meg, tietek vagyok!

(Pest.)