»Mit daloltok még ti jámbor költők,

Ily időkben minek az a dal?

Ugy sem hallgat a világ reátok,

Hangotok csaták zajába hal.

Félre mostan, jó fiúk, a lanttal,

Szép zenétek hasznot nem hozó,

Tudhatnátok azt, hogy elenyészik

Mennydörgésben a pacsírtaszó.«

-406-

Meglehet. De a madár nem nézi,

Hallgatják-e őtet odalent?

A pacsírta fönn a kék magasban

Istenének és magának zeng.

Ön magától száll a dal szivünkből,

Ha bú vagy kedv érintette meg,

Száll a dal, mint szállanak a szélben

A letépett rózsalevelek.

Énekeljünk, társak, sőt legyen most

Hangosabb, mint eddig volt, a lant,

Hadd vegyűljön e zavaros földi

Zajba egy két tiszta égi hang!

Romba dőlt a fél világ… kietlen

Látomány, mely szemet s szívet bánt!

Hadd boruljon a rideg romokra

Dalunk, lelkünk zöld repkény gyanánt.

(Pest.)